Adok – kapok, vagy mindketten fejlődünk?

Történt már olyan veled, hogy megcsináltál valamit, mondjuk a legjobb tudásod szerint, és mikor megmutattad másnak, jól megkritizálta? Na, lefogadom hogy többet nem is mentél az illető közelébe véleményt kérni.

És olyan volt- e már, hogy valaki jött és mutatott valamit, amivel épp elkészült, te pedig a lehető legjobb szándékkal mondtál neki néhány dolgot, hogy mit lehetne még javítani rajta? És még megsértődött. A hálátlan.

Lehet hogy már kitaláltad: amiről itt ma szó lesz, az a visszajelzés művészete. Mert ez is egy művészet, igen, és ez is tanulható, mint ahogy a festők megtanulják például az emberi test arányait.

Szögezzük le: a dolgok általában nem tökéletesek. Fejben mindig szebb lesz, jobb lesz, és gyorsabban készen van. (Még olyan szakmákban is, ahol viszonylag kevés a hibalehetőség.) Mindig van hova fejlődni, és lehet még jobban csinálni. A nem tökéletes dolgokkal kapcsolatban egy forradalmian új nézőpontot javaslok: már az is épp elég nagy szám, hogy működnek! 

Mivel általában csapatban dolgozunk, ezért az adódó feladatokat meg kell beszélni. Ki szoktuk kérni egymás szakmai véleményét, vagy ha azt nem is, legalább azzal érdemes egyeztetni, akitől kapom a feladatot, és akinek én adom tovább. Egymásra épülő feladatoknál ez létfontosságú. Nem lehet annyira leszabályozni egy feladatot, hogy ne maradjon benne semmi mozgástér, vagy akár hibalehetőség. Mivel emberek vagyunk, különbözően gondolkodunk, és mindenki hibázik. A nagy kérdés az, hogy ezt hogyan adom a másik tudtára. És itt jön képbe a visszajelzés.

Ha valami olyat akarok közölni a másikkal, ami nekem nem tetszik a munkájában, a viselkedésében, ezt azért teszem, mert azt szeretném, hogy ő változtasson rajta. Vagyis, tegyen egy szívességet a kedvemért, és a helyett, amiről ő azt gondolta, hogy jó volt úgy ahogy volt, csináljon valami mást, másképpen. Ami neki feltételezhetőleg plusz erőfeszítésbe fog kerülni. Mindegy, hogy én vagyok-e hatalmi helyzetben státuszomnál, szakmai tapasztalatomnál vagy bármi másnál fogva, neki kell változtatnia, és az neki „fáj”. Ebből a nézőpontból máris nem mindegy, hogyan adom a másik tudtára a nem tetszésem, ugye?

Ha én ülnék a másik oldalon, mikor lennék nyitottabb rá, hogy változtassak? Ha kemény kritikának élem meg a másik véleményét, vagy ha támogató szándékú javaslatnak?

Na de hogyan is érdemes csinálni?

Ülj le a másikkal beszélgetni. Kérdezd meg, hogy ő mit gondol az adott ügyről – így még az is kiderülhet, hogy ő maga is bizonytalan, csak eddig nem mert segítséget kérni. Ha azt gondolja, hogy minden oké akkor rukkolj elő a mondókáddal, de nem akárhogy! Először hangsúlyozd ki azt, ami jól ment abban, amit csinált, és tedd hozzá, hogy ezeket mindenképp folytassa ugyanígy! Mindegy, hogy ez mennyire kicsi dolog, esetleg csak a lelkes hozzáállás, erősítsd meg abban, hogy ez jó irány. Utána jöhet a … nem, nem az ami elszúrt, rosszul csinált, és teljesen elfogadhatatlan. Hanem az, amit a legközelebb másképp kéne, hogy a végeredmény még jobb lehessen. És ha lehet, ehhez tegyél konkrét javaslatot is – hogyan képzeled pontosan, hogy jobban lehetne csinálni?

Ha így indulsz neki, ebből nem egy sértődésig fajuló kritikavita lesz, hanem egy olyan problémamegoldó beszélgetés, amiben mindkét fél részt vesz, és az energiákat nem egymás ellen, ha nem a közös cél érdekében használjátok. 

Arra azért készülj fel, hogy ha egy ilyen beszélgetésbe kezdesz, te magad is kaphatsz visszajelzést a másiktól. Ne felejtsd el megköszönni, és tanulni belőle!

Adok – kapok, vagy mindketten fejlődünk?
Cimke:     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.