Elfogadás – bizalom és önbizalom

 Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy az elfogadás a bizalom és az önbizalom alapja.

 Amikor elfogadom magamat olyannak amilyen vagyok, akkor úgy gondolok magamra, hogy rendben vagyok.  Ez persze nem zárja ki azt, hogy ezt az állapotot átmenetinek gondolom („most itt tartok éppen”), és azt feltételezem, hogy lehetek még ügyesebb is. Ebben az állapotban másokat is könnyebben látok elfogadhatónak („most épp itt tart”), és segítőkészebben állok hozzájuk a nehéz helyzetekben is.

Az elfogadás állapotában bízom abban, hogy bár a helyzet most olyan amilyen, ugyanakkor képes vagyok fejlődni, és a másik is képes rá. Bízom magamban, a másikban, a képességeinkben, és hogy hatással tudunk lenni arra, ami történik velünk.

 Amikor nem fogadom el magamat olyannak, amilyen vagyok (amire épp képes vagyok, ahol éppen tartok) akkor kezdődik a kínlódás. A gondolataim a körül forognak, hogy nem elég jó amit csinálok, még mindig (vagy már megint) nem tartok ott, ahol szeretnék.

Ha mások viselkedését nem tudom elfogadni („már rég tudnia kéne ezt”), akkor türelmetlen, feszült leszek velük, és nem szívesen fogok segíteni sem.

Az el-nem-fogadás állapotában nem bízom abban, hogy képes vagyok hatással lenni az életemre, az eredményeimre, a fejlődésemre. Nem bízom abban, hogy képes vagyok változtatni. A másikat is egy reménytelen esetnek látom, aki szintén nem képes fejlődni, előbbre lépni, rendesen megcsinálni, amit rábíztak. Egy idő után esélyt sem adok rá, hogy megpróbálja.

A hatékony munkához minden téren a legjobb az, ha magam és mások felé is képes vagyok türelmes elfogadással viszonyulni. Ez a legjobb a saját hatékonyságom szempontjából. Ha csapatban dolgozom, a közös hatékonyságot is az fogja leginkább támogatni, ha egymáshoz is így állunk hozzá.

Hogyan lehet a bizalmat fejleszteni?

Önmagamban úgy, ha tisztában vagyok ezzel a gondolatkörrel, és minden alkalommal, amikor elindul a kritikus belső hangom („erre sem vagy képes, ezt sem tudtad megcsinálni, már megint nem elég jó”) akkor megkérem, hogy hallgasson egy kicsit.  Helyette elmondom magamnak hogy most éppen itt tartok az adott dologgal, és végiggondolom, mik a következő lépések ahhoz, hogy legközelebb jobb legyen. Kérjek segítséget? Tanuljak róla? Próbáljam máshogy? Az nem működik, ha elkönyvelem magamnak, hogy „én ebben béna vagyok”, és utána sem mozdulok.  Akkor valóban minden abban az állapotban marad, amivel nem vagyok elégedett.

 Csoportban a bizalom egymásra utaltság kérdése is. Nem hiába mondta Caesar: Ha békét akarsz, szervezz háborút! Ezt persze nem érdemes egy munkahelyen szó szerint venni, és kitalálni egy képzelt ellenséget, aki ellen háborúskodni kell. Sokkal  több értelme van olyan irányba fordítani a közös munkát, ahol mindenki érti és tudja a saját értékét, és a munkatársak tudják azt is hogy a közös erőfeszítés nélkül , egymás nélkül a csoport sem lehetne sikeres. Itt kapcsolódunk vissza a személyiségtípusokhoz és az elfogadáshoz is – ez segít meglátni mindenkinek az egyéni értékét a közös munkában.

A bizalom és az önbizalom annak a kérdése is, hogy hajlandó vagyok-e megvizsgálni azt, hogyan veszek rész egyes helyzetekben, és akarok-e tenni is azért, hogy változtassak azon, ami nem tetszik. Ha úgy érzed hogy a válasz ige, ajánlok egy olvasnivalót.

Egy kedves könyvem a témában Thomas Harris tranzakcióanalitikus Oké vagyok, oké vagy c. könyve: https://moly.hu/konyvek/thomas-anthony-harris-oke-vagyok-oke-vagy

 

Elfogadás – bizalom és önbizalom
Cimke:     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.